Az innsbrucki paramászó világbajnokság egy nagyszerű élmény volt számomra. Az előző évek tradicióját követve, a paramászás a hagyományos mászó versenyágakkal (nehézségi, boulder és gyosasági) együtt volt megrendezve. Idén a szervezők (az osztrák mászószövetség és a nemzetközi sportmászó szövetség) még több figyelmet szenteltek arra, hogy a paramászás is integráns része legyen a 10 napos rendezvénynek, amit leginkább mint a falmászás ünnepléseként tudnék legjobban jellemezni. Ennek köszönhetően, az összes paramászó döntő a meredeken visszahajló nehézségi falon volt megrendezve. Ezen először egy kicsit megdöbbentem, de az útépítők hatalmas fagyitölcsérszerű paneleket fúrtak fel a falra (hogy csökkentsék a fal meredekségét), azoknak a kategóriáknak a számára, akik nehezebben tudnak visszahajló falon mászni, mint például az én kategóriám, ahol a versenyzőknek hiányzik az egyik keze vagy az alsókarnak a nagyrésze. A végeredmény egy izgalmasan kinéző 3-dimenziós út lett, amit nagyon örültem, hogy lehetőségem volt kipróbálni!

A kvalifikációs utaknál nagyon izgultam, hogy sikerüljön bejutni a döntőbe. Miután ez sikerült, kicsit

megkönnyebbültem, és csak örültem, hogy mászhatok a döntőben. Nagyon vártam az innsbrucki világbajnokságot, mert az imsti versenyek alapján tudtam, hogy az osztrák mászó szövetség fontosnak tartja a paramászást, és azt gondoltam, hogy ez a világbajnokság megszervezésén is érzékelhető lesz. Ez így is lett, és a döntő tényleg egy hatalmas élmény volt számomra. Nagyon örültem annak és egy kicsit büszke is vagyok magamra, hogy sikerült kiüriteni a fejemből az elvárásokat és stresszt, és jókedvűen, minden pillanatát élvezni tudtam a mászásomnak az arénában, ahol a kommentátor, a zene és a nemzetközi szurkolótáborom biztosította a jó hangulatot. Azért az út első harmadában egy kicsit aggódtam, hogy nehogy túl hamar hibát kövessek el. De aztán meglepődtem, hogy milyen magasra feljutottam az úton. Már nem volt túl sok fogás a topig, úgyhogy bátran másztam tovább. Aztán pár mozdulat múlva egy olyan mozdulat jött, amiről azt gondoltam, hogy nem fogom tudni elérni a kicsi bal kezemmel. A kételkedésem késlekedéshez vezetett egy nem igazán jó pozicióban, ami kimerítette az energiámat, és a következő félig-elszánt mozdulatnál kiestem az útból. De örültem, hogy végre úgy ért véget a mászásom, hogy éreztem, hogy nem sokat hagytam benne a tankban. Nagyjából sikerült megmutatnom, amire képes voltam az adott pillanatban, aminek örültem.

Pár perc múlva Solenne Piret egy mozdulattal feljebb jutott, mint én, és megnyerte a világbajnoki címet. Természetesen egy kicsit csalódott voltam, de ugyanakkor örültem Solenne sikerének. Keményen edzett, hogy nyerjen, és motiváló látni a végeredményben, hogy az edzés tényleg meghozza az eredményét. Ez elég egyértelműen hangzik, de sajnos a szerencsének sokszor nagy szerepe van elsősorban azoknál a kategóriáknál, ahol az egyik oldal jobban sérült. Majdnem lehetetlen olyan utat építeni, ahol valamelyik versenyzőnek nincs előnye másokkal szemben.

(Szerencsére) én leginkább csak magammal szemben vagyok versenyszellemű, és támasztok elvárásokat. Így minden út számomra egy új személyes kihívás. Érdekes figyelni, hogy mások hogyan oldják meg ugyanazt a feladványt, és természetesen kicsit frusztráló, ha nekem nem sikerül. Mivel nem igazán szeretem a verenykörnyezetet, úgy állok hozzá, mint egy kihíváshoz, ami egyben egy lehetőség is, hogy tanuljak magamról. A tükör nem mindig hízelgő, de legalább mindig kapok egy nagy csokor visszajelzést, hogy mik azok a tulajdonságok, amiken dolgozhatok, hogy egy jobb mászó és egy jobb ember legyek.

Idén a következő főtanulságokat vontam le: hogy akkor vagyok a legboldogabb és szociálisabb, amikor mászásról van szó; hogy erősítenem kell a vállamat és karjaimat, mert egy kicsivel több tartó- és húzóerővel akár tovább is juthattam volna az utakon; és hogy a vereség először gondolatban vetődik el – ha jobban hittem volna a saját képességeimben tétovázás helyett, akkor a verseny másképpen is végződhetett volna.

Mégis mi motivál a versenyzésre? Szeretek a paramászó közösség tagja lenni, és sajnálnám kihagyni a lehetőséget, hogy találkozhassak a többiekkel. A paramászás még mindig leginkább serdülőcipőben jár, és minden versenyző résztvétele számít – elsősorban a női kategóriákban, ahol még mindig alig van elég versenyző. És természetesen mert szeretek falat mászni és szeretem a kihívásokat.

Én hobbimászóként tekintek magamra. Örülök, hogy az alatt a kevesebb, mint két hónap alatt, amit rászántam a világbajnokságra való készülésre, sikerült egy olyan tréningtervet összeállítanom (néhány barátom tippjeit is követve), ami nem csak működik számomra, de szívesen is csinálom. Ennek köszönhetően tengernyi fejlődési lehetőség áll előttem. Az edzéskedv és az a felejthetlen érzés, amit ezen a világbajnokságon való résztvétel adott számomra, még jobban motivál, hogy folytassam az edzést, és dolgozzak a mentális és fizikai gyengepontjaimon. Kiváncsi vagyok, hogy hova vagyok képes fejlődni. Remélem, hogy a tokiói világbajnokságon jövőre legalább annyira elvezni fogom a mászást, mint idén, és hogy nem fognak már megállítani azok a mozdulatok, amik idén túl messzinek tűntek.

(Fotók: Sytse van Slooten)

Itt tudod megnézni a mászásomat a döntőben:

A többi paramászó döntőt itt tudod megnézni:

Paraclimbing Finals 1

Paraclimbing Finals 2

Paraclimbing Finals 3